Koncz Gábor, a magyar színészművészet ikonja, a hónap végén hivatalosan is tagja lesz a Magyar Művészeti Akadémiának. Székfoglaló beszédét készíti, amelyben visszatekint gazdag pályafutására, de említi azt is, milyen szerepet soha nem kapott meg, pedig lelkileg készen állt rá. Nyolcvanévesen már nem tudná eljátszani, és ezt nehezen viseli. Erőtlenedő testét, a múló időt és a halhatatlanság illúzióját is megfigyeli, miközben felesége, Kata gondoskodik róla.

A színész elmesélte, hogyan osztja meg a nagy pillanatokat a szüleivel a mezőkeresztesi temetőben. Egykori színházi premerek után is odavitte a csokrokat, egyszer még a bezárt kapun is átugrott éjszaka. A helyi parasztok, akik kaszával és mécsessel jöttek, felismerték, és megnyugodva fogadták. Koncz szerint a szülei továbbra is figyelnek rá.

A hősökkel kapcsolatos gondolatai is mélyrehatóak: példaképének Molnár Gyulát tartja, aki háborús sérülése után fájdalomcsillapító nélkül, padon bárd segítségével amputált lábakkal hazatért. Ez az akaraterejű történet alakította ki saját hősi elköteleződését. Ma is hősiesen viseli korát és betegségeit, miközben felesége, Kata, aki gombát szed neki és édességeket készít, a legnagyobb örömöt adja életének.