Selye János, a magyar származású kanadai kutató az 1930-as években fedezte fel, hogy a szervezet egységes módon reagál a különböző terhelésekre – függetlenül attól, hogy az ok hideg, fertőzés vagy trauma. Ez a megfigyelés vezetett az „általános adaptációs szindróma” (GAS) elméletének kidolgozásához, amely három fázisra bontja a stresszre adott választ: riadó, ellenállás, kimerülés. E felfedezés lehetővé tette, hogy az orvostudomány ne csak a tüneteket kezelje, hanem megértsék a test homeosztázis-fenntartó mechanizmusát.

Selye rávilágított, hogy a tartós stressz – legyen az érzelmi vagy fizikai – közvetlen károsodást okoz: megnagyobbodott mellékvese, sorvadó csecsemőmirigy, gyomorfekély. Ezzel tudományos alapokra helyezte a pszichoszomatikus orvoslást, összekötve a lelki és testi egészséget. Kiemelte továbbá a kortizol és az adrenalin szerepét, és bevezette az eustressz (hasznos stressz) és a distressz (káros stressz) fogalmát.

Bár Selye János sosem kapta meg a Nobel-díjat, 10 alkalommal jelölték, és ma is a legtöbbet idézett orvostudományi kutatók közé tartozik. Munkássága nélkül elképzelhetetlen lenne a modern endokrinológia, immunológia és kardiológia. Elmélete alapozta meg a preventív orvoslást és a reziliencia fogalmát is, hangsúlyozva, hogy a stresszkezelés kulcs a hosszú, egészséges élethez.